AKTUÁLIS
VITÉZEK HÍRMONDÓJA
FŐKAPITÁNY BESZÉDEI
HÍREK
A VITÉZI RENDRŐL
A SZERVEZET
TAGFELVÉTEL
RENDTÁRSAKNAK
BESZÉDEK, ÍRÁSOK
KIADVÁNYOK
VERSEK
KÉPGALÉRIA
LETÖLTHETŐ DOKUMENTUMOK
LINKEK
TÁMOGATÁS
KAPCSOLAT

A Vitézi Rend Magyarországon a magyar királyi miniszterelnök rendeletével jött létre, és került bejegyzésre

A bejegyzés adatai:

Miniszterelnöki rendelet száma:

6650/1920. M.E.

Rendelet kiadásának dátuma:

1920.08.11

Törvényerőre emelkedett:

1920. évi 36. tc. 77. par. alapján

Támogató

 
BESZÉDEK, ÍRÁSOK

KI VOLT HORTHY?

Dr. vitéz Petrin László jogász

Hazánknak viharos történelme során három kormányzója volt: Hunyadi János, Kossuth Lajos és Horthy Miklós. Hunyadi János és Kossuth Lajos nevét a hálás utókor osztatlan elismerése övezi. Horthy Miklóssal már érdemtelenül mostohán bánt a nemzeti emlékezet. Pedig a Medián és Hankiss Elemér 2007-ben végzett felmérése során a hetedik legalkalmasabb államférfinak találtatott a magyar történelmi alakok közül.

Mégis, nemrég felavatott szobrával kapcsolatban viharos érzelmi megnyilvánulásoktól kísért tiltakozó akciók szerveződtek. Protestált az Amerikai Egyesült Államok is. Ami azért sem érthető, mert Nürnbergben a katonai törvényszék kizárólag tanúként hallgatta ki Horthyt, a győztes nagyhatalmak csak és kizárólag, mint tanúként tartottak rá igényt. Egyedül Tito követelte a kormányzó háborús bűnösként történő felelősségre vonását.
Hiányzik a honi közgondolkodásból a Horthyval szembeni méltányos történeti emlékezet. A hazai balliberális sajtó kísérletet sem tett az úgynevezett Horthy- korszak és Horthy Miklós elfogulatlan és tárgyilagos értékelésére. A jelenlegi ügyeletes hazaáruló, kollaboráns és félművelt balliberális hordószónokok árnyalt elemzésre képtelenek lévén jellemzően inkább érzelmi, sem mint történettudományi alapokon nyugvó, egymást túllicitáló, sarkított „náci-szövetséges” típusú értékítéletekkel mérgezik a közvéleményt. Ezért is szükséges az egykori kormányzó rendkívül bonyolult hazai és nemzetközi helyzetben betöltött történelmi szerepének és kormányzói tevékenységének felidézése.
Horthy mai gyalázói szeretik agyonhallgatni szilárd jellemét, kiváló katonai és politikai felkészültségét, magas szintű képzettségét, államférfiúi nagyságát. „Horthy Miklós nem volt diktátor, nem volt nemzetvezető, hanem a szó pontos értelmében államfő volt.” – mondta róla John Lukacs történész, Állam, nemzet, nép című előadásában a Mindentudás Egyetemén, 2005. október 24-én. Horthy Miklós akkor vállalta a hatalom átvételét, amikor Magyarország történelmének legmélyebb pontjára jutott. A hatalom azonban nem cél, hanem eszköz volt számára. Eszköz ahhoz, hogy a háborús vérveszteségtől legyöngült, az igazságtalan békediktátummal megcsonkított, a románok és csehszlovákok, valamint a hazai bolsevikok által pusztított és kirabolt országot talpra állítsa. Gyorsan felszámolta a vörösterror miatt bosszút álló tiszti különítményesek önbíráskodását, az úgynevezett fehérterrort, amelyet tévesen még ma is a nevéhez kötnek. Néhány év alatt nemzetközi viszonylatban is példaértékű közbiztonságot hozott létre az ország egész területén. Horthy vezetésével az ország az 1920-as évek második felétől megkezdte a felzárkózást a nyugati államokhoz, fellendült a mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem. 1926-ban a koronát új fizetőeszköz váltotta föl, a pengő, amely Európa egyik legerősebb valutája lett. Az oktatást és az orvosi ellátást is mintaszerűen megszervezte az akkori magyar állam. Elvitathatatlan érdeme Horthynak tehát, hogy konszolidálta az ország helyzetét. Hazánkban többpártrendszer volt, az ellenzék ült a parlamentben, pártjai napilapokat jelentethettek meg és megfelelő infrastruktúrát tarthattak fent.
Viszont Horthy a törvény szigorával lépett fel mind a szélsőbalos, mind a szélsőjobbos irányzatokkal szemben. Nem volt bosszúálló. Sőt. Az életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt Rákosi Mátyást és Vas Zoltánt 1938-ban kiengedte a Szovjetunióba. Sajnos. Nem szabad elfelejtkeznünk arról sem, hogy a fölsorolt eredmények a trianoni békediktátum utáni körülmények és egy világgazdasági válság ellenére születtek meg! Mint ahogyan napjainkban is az öt éve tartó világ-, illetve uniós válság ellenszelében, a balliberális kormányok által itt hagyott anarchiát legyűrve, valamint a hazai és a nemzetközi balliberális politikai és gazdasági ellenakcióktól hátráltatva jöttek létre a polgári- nemzeti kormány sikerei. A magyarság akkor is és mai is bebizonyította, hogy a legnagyobb tragédiából is van kiút, ha a csüggedést a hit és a tenni akarás váltja fel az emberekben, vezetőik pedig értik a dolgukat. Ennek tükrében próbáljunk meg egy gyors összehasonlítást tenni, hogy milyen „eredményeket” produkált Horn, Medgyessy, Gyurcsány vagy Bajnai életünk bármely területén, hacsak nem a hajléktalanok és a munkanélküliek számának növelése, a mértéktelen mennyiségű külföldi kölcsönök felvétele és elherdálása, a rablóprivatizációval az ország kifosztása, az adómértékek és rezsi költségek növelése, vagy pedig a közbiztonság hanyatlása, valamint a szociális támogatások csökkenése „köszönhető” nekik.
Horthynak a második világháborúval és az azt közvetlenül megelőző évekkel kapcsolatos kormányzói tevékenységének elemzésére terjedelmi okok miatt most nem vállalkozhatom. Véleményem szerint hazánk sorsának tragikus alakulása miatt nem hibáztatható, azt tette, ami az adott esetben és lehetőségei birtokában még megtehető volt, mert bizonyítható, hogy e nélkül még rosszabb helyzetbe kerültünk volna. Mi sem bizonyítja a kimondott szónál is ékesebben tetteinek torzulásmentes megítélését, mint az, hogy John Flournoy Montgomery, az Egyesült Államok második világháború alatti budapesti nagykövete 1949-ben alapítványt hozott létre a portugáliai emigrációban élő Horthy család anyagi támogatására. Az alapítvány támogatói között számos zsidó származású személyt találunk. Horthy az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbefojtása miatt testileg és lelkileg összeomlott, s 1957. február 9-én örökre lehunyta szemét.
A rendszerváltás egyik adóssága Horthy Miklós kormányzó erkölcsi rehabilitálása

Vissza Emlékezés – vitéz József király herceg tábornagyra Alcsút 1872. szeptember 09. – Bajorország 1964. július 06V.

vitéz Farkas Ferenc vezds. Hadak Útján – XIV. évfolyam München, 1962. szeptember (Nr.) 161. Szám.

Nem sokkal a halála előtt láttam Őt utoljára. Most is szemem előtt van még, amint gyors, szinte fiatalosan élénk mozdulatokkal emelkedik fel székéről, hogy íróasztaláról elhozzon egy-egy levelet, vagy emigrációs magyar lapot. Fülemben csengenek még egészséges, mindenkor találó helyzetítéletei, amelyekkel és kitűnő tájékozottságával, főleg pedig rendkívüli emlékező tehetségével minden látogatóját ámulatba ejtette.

 

Ritkán adódik egy évszázad során, hogy egy kimagasló egyéniség ily magas kori teljes fizikai és szellemi erőben érjen el és a változó időszakok ellenére is mindvégig közmegbecsülésben részesüljön. Mindezt vitéz József királyi herceg tábornagyról, a hős hadvezérről, a Tudományos Akadémia volt elnökéről méltán és büszkén elmondhatjuk. – Kilencven esztendő szinte az elmúlt évszázad története is, hiszen a tábornagy ifjú korában átélte a 67-es kiegyezést követő időszakot, a századforduló eseményeit, - így Magyarország ezeréves fennállásának világraszóló nagy ünnepségeit, - a világháborúkat, összeomlásokat, forradalmakat és végül az emigráció hontalanságát, mindvégig munkában és harcban. Az emigráció éveiben a Magyar Honvédelmi Tanács elnöke, a vitézek Főkapitánya, a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének tevékeny tagja, számos magyar szervezet védnöke volt.

Ifjú korától kezdve töretlen szorgalommal készült a ráváró nagy feladatok elvégzésére. A győri bencés gimnáziumban jelesen érett és utána jogi tanulmányait Budapesten végezte, de ugyanakkor a Ludovika tisztképző intézetben katonai kiképzésben is részesült, hiszen ezt a pályát választotta élethívatásának, amelyet 1890-ben, mint gyalogos hadnagy kezdett meg. – 1893-ban feleségül vette Auguszta bajor király hercegnőt.

 

Néhány év múlva, - 1897 – amikor a Ludovika tisztképző intézetet valóságos akadémia rangra emelték, a király egy gyönyörű zászlóval ajándékozta meg az akadémiát. A zászlóanyai tisztet Auguszta királyi hercegasszony töltötte be. – Az első hadnagyavatás 1901-ben volt, amelyen I. Ferenc József személyesen jelent meg. Ez az ünnepség még a történelmi Magyarország korában is szokatlan, Pazar fénnyel megrendezett katonai és nagy magyar ünnep volt. – Azóta 50 évfolyam - a m. kir. honvédség egész akadémiai végzettségű hivatásos tisztikara – erre a zászlóra esküdött, melynek selymére írt, eszmények örökéletűek és hirdetik a Ludovika Akadémia jelszavát –amit vitéz József tábornagy is példásan követett-: „A hazáért mindhalálig.”

 

József királyi herceg 1902-ben, mint őrnagy a budapesti 1. honvéd huszárezredhez került. Itt tette le a honvédesküt. Később öt éven át az 1. honvéd huszárezred parancsnoka volt, mely időben a király a 15. cs. és kir. dragonyosezred tulajdonosának is megtette. Mint tábornok a 74. honvéd gyalogdandár parancsnoka lett és egy időben vezette a Ludovika Akadémián a honvédkerületi tiszti iskolát. Közben sokszor képviselte az uralkodót nagy ünnepségek alkalmával.

 

Az 1. világháborút, mint a 31. Hadosztály parancsnoka a szerbiai harctéren kezdte meg, ahol a Sabác körüli harcokban tűnt ki. Majd az orosz arcvonalon a VII. hadtest élén küzdötté végig az 194/15 telén a súlyos kárpáti harcokat, amely a Gorlice-i nagy áttöréshez vezetett. Amikor 1915 májusában az olaszok is hadba léptek a monarchia ellen, a legfelsőbb hadvezetés a VII. hadtestet vonta ki és vetette be elsőnek a kifejlődő harc gyújtópontjába: az Isonzót szegélyező Comen és Doberdó sziklás karsztvidékére. Hadászatilag döntő jelentőségű volt a Doberdó védelme. Az itt kifejlődő ún. isonzoi csaták során 14 hónapon át a doberdói sziklamező szinte állandóan láng és tűztenger volt, ahol a föld rengett a gránátok és aknák áradatától. Az olaszok itt fél millió katonát vesztettek és a harc súlyát viselő két magyar hadosztály (17. és 20.) is elvérzett, de ezt a kulcsterületet az olaszok mégsem tudták elfoglalni. Később a lovagias ellenfél emléket állított a Doberdón: „A hősiesen küzdő és a halálban testvérré vált olasz és magyar katonák emlékére.”

A József kir. herceg háromszor sebesült. Kimagasló bátorsága, atyai gondoskodása, vezéri tehetsége és csapatainak hősiessége mindenkor együttesen győztek. Eredményes küzdelmeinek elismeréséül többek közt a Lipót Rend nagykeresztjét és egyedülállóan a szent István Rend nagykeresztjét kardokkal és hadi ékítménnyel is megkapta. Az uralkodó a Monarchia legmagasabb kitüntetésével a Mária Terézia Renddel tüntette ki és Vilmos német császár pedig a „Pour le Mérita” kitüntetést személyesen nyújtotta át neki. – IV. Károly király az erdélyi hadszíntér megszemlélése alkalmával a vezérkar főnökének, Arz tábornoknak jelenlétében tábornaggyá nevezte ki és ráruházta a Magyarországról kiegészülő összes erők főparancsnokságát. Ez volt az első lépés az önálló magyar hadsereg kialakítása felé.

 

Az összeomlás küszöbén Károly király József tábornagyot királyi helynöknek, „homo regius”-nak nevezte ki, de a kitörő forradalmat már nem tudta megakadályozni. A kommunista uralom bukása után azonban a tábornagy magához ragadta a hatalmat, felelős minisztériumot nevezett ki és Horthy Miklós is az Ö kezébe tette le a fővezéri esküt. Később azonban a győztes szövetséges hatalmak nyomására visszavonulni volt kénytelen. – Ezt követően írta meg az 1. világháború történetét 14 kötetbe. Mintegy háromszáz hősi emlékművet avatott fel szerte az egész országban és a Vitézi Rend első vitéze lett.

 

Az 1945-ös nagy nemzeti szerencsétlenség Regensburgba sodorta az idős tábornagyot, ahol az emigrációs élet kezdeti nehézségeinek minden fokát átszenvedte. Magyar honfitársai és katona bajtársai mindenkor szívesen látott vendégei voltak. Mindenkihez volt egy jó szava, jó tanácsa. Apostola volt az ország felszabadítása érdekében folyt küzdelemnek és a kommunizmus elleni harcoknak, mert személyes tapasztalatból ismerte ennek világraszóló veszedelmét. Minden magas kapcsolatát Hazánk javára használta fel, amíg a halál kedvenc szórakozása, vadászat közben el nem ragadta.

 

A Mindenható nem engedte meg nekünk, hogy 90-ik születésnapját ünnepelhessük drága Bajtársunknak. Elszólította Öt abba a világba, ahol oly sok százezer megdicsőült magyar hős türelmetlen szeretettel várt „József Apánkra”. Követte azok hosszú sorát a hadak útján, akik, míg éltek, az Ö példája nyomán dolgoztak és küzdöttek. Sokaknak kell most összefogva helyébe állni, mert Ö sokak helyett dolgozott, tervezett és harcolt!

 

Áldásunk, el nem múló hálás szeretetünk kísérje Öt nagy útján. Emlékét, amíg csak egy magyar katona is él a földön, hűséggel és tisztelettel ápoljuk. Amikor pedig ismét üt a magyar szabadság órája, amikor a nemzeti becsület és katona erények újra diadalmaskodni fogna az ármány és gonoszság fölött a Duna-Tisza mentén, visszavisszük áldott porait abba a földbe, amelyet nemes szíve utolsó dobbanásáig oly hűen szeretett.

 

„A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitemet megtartottam…” (Szent Pál)

 

 

FENSÉGES VADÁSZAT

A FeHoVán jelent meg Habsburg-Lotaringiai József Ágost magyar királyi herceg Fenséges vadászat című könyve. A kiadvány Ausztriában számos kiadást megért, azonban magyar nyelven hosszú idő után most olvashatják újra az érdeklõdõk. A FeHoVa ideje alatt március 3-án, 4-én és 5-én vitéz Habsburg-Lotharingiai József Károly magyar királyi herceg, a szerzõ dédunokája dedikált. Károly herceg a dedikálást édesapja, vitéz Habsburg-Lotharingiai József Árpád magyar királyi herceg betegsége miatt vállalta el. Mindhárom napon kora délelõttõl csaknem zárásig jelen volt, a megvásárolt könyvekbe magyarul írt üdvözlést, mindenkihez volt néhány jó szava.
 

 

Dr. Gaál Ágnes, 2008. III. 5.

 

 

 

Hortobágyi Karácsony
Budapest 2005. december 15.

Majdnem ötéves voltam azon a Karácsonyon. Az emlékeim között összekeverednek a saját emlékezetembe bevésődött képek és a sokszor mások által elmesélt történetek képei.
Az azonban biztos, hogy a hangulatot, az érzéseket megőriztem abból az időből.

Kényszermunkatábor. Hortobágy. Árkustanya. 50-es évek. Rákosi korszak. Népi Demokrácia.

Már reggel érezhető volt, hogy különleges napra ébredt a tábor. Zúzmarás ködös idő tejfehér takarójába burkolózott a puszta.
A férfiakat kikísérték az őrök a külső munkahelyekre.
A nőkkel én a konyha kondérokhoz és a mosó teknőkhöz mentem. A velünk maradt őrök is valahogy lágyabban, kedvesebb hangsúllyal recsegték ránk a szokásos szitok mondataikat: „Tetves népnyúzó osztályidegenek „ „ A nép ellenségei” „ Rohadt - a nép zsírján hízó – kulák disznók „ voltunk.
Közben felszállt a köd. Hétágra sütött a nap és a zsombékos fű is tocsogóssá vált. Ilyenkor messze lát a szem a Hortobágyon. Én legjobban a varjúkat szerettem. Varjú csapat gyakran szállt a tábor területére. Szaladtam hozzájuk, közel engedtek, aztán lomhán arrébb röppentek előlem pár méterrel. Jó játék volt, a felnőttek nem nagyon törődtek velem. Időnként nagyanyám kiabált, Istvánka gyere vissza. Én szaladtam hozzá a teknőkhöz, adtam egy puszit és kezdődött tovább a játék a varjakkal. Az őrök kőházban laktak. Volt közöttük egy barátságosabb fiatalember. Ő a kőlépcsőn egy pokrócon ült. Odahívott és azt játszottuk, hogy egy kukorica csutkát dobott felém és ezt kellett elkapni. Ha sikerült Ő is nevetett, ezzel emberivé vált, ha csak pillanatokra is. Jópofa „ csip-szar gyerek vagy te” hangzott a minősítésem. Kérdeztem nagyanyót, hogy mi az a „csipszargyerek”? Ne törődj vele ez is rosszabb, mint egy állat. Később azt is mondta az őr, hogy jó nekem, mert „ pattanás lehetek a Népi Demokrácia segge lyukában.” Ezen a másik ávóssal jót röhögtek.
Közben, váratlanul a férfiakat is visszahozták a táborba. Így családi ebéd lehetett. A kondérokból kiosztották az ebédet. Csalán főzelék, kenyérhéj feltéttel. Nagyapám, nagyanyám és én együtt ebédelhettünk egy felfordított mosóteknőn a juhhodály ( kb. 300 fő deportált szálláshelye ) mellett. Nagyanyám az érzelmi zsarolásos etetés pedagógiai útját választotta az én ebédeltetéseimkor. Nem volt ez most se másképpen. Egy kanál anyáért, egy apáért, egy Dutkáért ( nővérem ) még viszonylag könnyen ment. Amikor aztán a keresztszülők és azok felmenői kerültek sorra, kezdtem visszafújni – orron- szájon – át a főzeléket. Szívből utáltam a csalán-menüt. Ilyenkor tört ki a családi viszály. Nagyanyám úgy érezte, hogy Ő lesz a felelős az éhhalálomért. Papó másként látta. Azt mondta, hogy hagyja a gyereket, ha jobban éhes lesz, megeszi majd a „mándruckövet” is. Nagyanyám persze nem hagyta a pedagógiát így veszni. Rápirított nagyapámra. Maga is jobban tenné, ha nem uszítaná ezt a gyereket! Szívtelenség nem látni, hogy milyen sovány. Ezt már aztán én sem hagytam annyiban. Szívtelenséggel vádolni Papót. Akkor, pedig nem eszem többet egy kanállal sem.
Nagyapa azt mondta, hogy foga lesz az időnek. A nap lassan égő vörösen ereszkedett a látóhatár felé. A tócsák bőrözni kezdtek. A vékony jégfoltokon a vöröslő napsugarak visszatükröződtek. Hideg lett. A hideget nem szerettük. A juhhodályba ugyan beállítottak hat vaskályhát. Ebből kettőnek kályhacsöve is volt, amit kivezettek a nádtetőn keresztül a szabadba. Talán fűteni is lehetett volna, ha lett volna mivel.
A kolompolás azt jelentette, hogy mindenkinek be kell menni a barakkba a hálóhelyéhez.
Mi a falubeliekkel ( Porcsalmaiak ) 10-12-en voltunk együtt. A sarkokat úgy - ahogy kibélelték a felnőttek, szalmával, ruhával. Nagy szalmazsákok voltak letéve a földre. Ezeken bújtunk össze, melegítve egymást. Nagyon szerettem ezeket a meghitt estéket. Most is összebújtunk. Én a helyemre nagyapó hóna alá a köce-kabátba. Itt derült ki, hogy december 24.-e – Karácsony- szenteste van.
Nagyapa kint a munkán kapott egy nagyobb darab szalonna héjat. Előkerült a bicska a köcekabát béléséből. A bicska nagy kincs volt ám. Tudtam, hogy nagy kincs, de nem szabad róla beszélni, mert elveszik az őrök. Csíkokra vágták a szalonna bőrt, Razsályi-Kún Árpád bácsi kenyeret varázsolt. Majszolgattuk a karácsonyi ajándék vacsorát. Az asszonyok mesélni kezdték, hogy ki melyik Karácsonyon, mit főzött. A felnőttek képzeletben végigették a menüt. Én nem mindent értettem, de aktív résztvevője voltam a duruzsoló, csendes beszélgetésnek. Hangoskodni nem szabad, ezt tudtam, de kérdezni csendben, igen. Kérdeztem is hát mindig, ha valamit nem értettem. „Mi az a damaszt abrosz?” „Mi a csemege?” „Mi a szaloncukor?” Közben felvetődött, hogy szerencsénk van, mert nincs fehér karácsonyunk. Bezzeg otthon. Legjobban a havas karácsonyi lovas szánkózást szerettük. Nincs csodálatosabb a száncsengőnél, a meleg pokrócokba burkolózva és a kulacsokból a szatmári szilvórium is folydogált. Abban az időben azt hiszem, hogy igen jól képzett fűtési szakértőnek számíthattam az 5 évesek kategóriájában. Ismertem a csikó tűzhelyet, a búbos kemencét, a sparheltet. A jó cserép kályhának pedig nincs párja, ha méretesre vágott akácfával befűtenek. Így telt az este, vacsorázgatással, melegedéssel a juhhodály- kastélyban.
Kivágódott az ajtó. A bezúduló hidegtől a párás, gomolygó ködben berontottak az őrök. A szokásos zseblámpával körbe reflektorozás közben a hodály közepére lépett a parancsnok. Ő egy végtelenül primitív, kegyetlen, ávós volt. A részeges disznó, ahogy a felnőttek őt nevezték. Az alkoholos állapot jóságos és tudálékos stádiumában elkezdte szónoklatát.
Ti koszos népnyúzó kulák banda, én jó vagyok hozzátok, bár büntetést érdemelnétek, hogy Karácsony este is itt kell rohadnom ebben a bűz fészekben. De lássátok, hogy kivel álltok szemben. Innen vagy másfél kilométerre van egy szalmakazal. Idehordhatjátok a szalmát. Fűtsetek be! Melegedjetek!
A kb. 300 deportált rögtön megmozdult. Az egyébként 15-20 perces szokásos barakk elhagyás ideje öt perc körülire szűkült. Bár a fiatalabb férfiak részéről a mindig suttogó kommentár „ a jó k..-va bolsevik anyádat” hozzáfűzés most sem maradt el. A tábor - világcsúcsot döntve sorakozóból - indulásra készen állt. Indulj!
A vezényszóra csendben elindult – szalmalángért – a holdvilág menet.
A zsombékos nádtorzsáit fehérre pingálta a fagy. A ritkafüvű puszta talaján recsegtek a fagyott füvön a léptek. De haladt a menet.
Mindenki elképzelte, hogy a szalmával befűtött vaskályhákból - a tűzláng csóva ördögök - milyen meleg árnyékot lehelnek majd a juhhodály fűzfából font, sárral tapasztott, falára.
El is értük a szalmakazlat.

A parancsnok ott állt, fölényes terpeszállásban és mondta: „ Tessék itt a szalma”!

Az elől lévők rögtön próbáltak nagy szalma nyalábot pokrócba gyűrni. A parancsnok ördögi röhejjel lökte félre őket. Így nem disznók! Szálanként! Szálanként hordjátok! Mindenki egy szálat visz.
A háromszáz döbbent ember csendje veszedelmet sejtetően ülte meg a pusztát. Csak pár másodperc volt a csend, amit alig tört meg az őrök géppisztoly závárzatának a halk kattanása. A deportáltak alakjai a holdfényárnyékban hosszúra nyúlt, sötéten villogó fekete seregnek tűntek.
Ekkor egy tiszta asszonyi énekhang töltötte be a már ragyogó holdfényben úszó, ezüstlő pusztát.
Mennyből az angyal eljött hozzátok…és bekapcsolódott a sok rekedt férfihang a méltóságteljes kórusba.
És valóban eljött akkor hozzánk az Angyal.
Tisztán, mint ma egy végtelenített magnószalag, úgy énekelte a tábor a mennyből az angyalt.
Ez az ének elhallatszott az égig.
Végtelen fegyelemmel vettünk kézbe ki-ki egy szál aranyló szalmaszálat és szó nélkül - a parancsnokról tudomást se véve – bátran énekelve, indult vissza az arany- szalma menet.

Az ördög akkor és ott legyőzetett.

Én erős férfi -ölben, utaztam vissza a táborba, és békés álmomban is hallottam a dalt, a mi győzelmi énekünket.
Álmomban is - párnás, ötéves kisfiú kezemben - szorítottam a szalmaszálat, a remény szalmaszálát.
A Mennyből az angyal velem volt.

dr. Gyene István

 

v. Csizmadi József székkapitány úr a Debrecenben megjelenő "körkép" című társadalmi és kulturális hetilapban megjelent régebbi írásaiból válogatva egy figyelemre méltó cikket találtunk. A ma is aktuális gondolatokat idézünk:

Vitézi eskü
2002. szeptember 6.

A Vitézi Rend életében nagy jelentőségű eseményre került sor, a vitéz avatás. Vitézi esküt tettek a Rendünkbe újonnan jelentkezők. Nem mindennapos esemény emelte az eskütétel ünnepélyességét, ugyanis az új Hajdú-Bihar megyei vitézi zászló avatásával kezdődött az ünnepség.
Az esküt tevők nemcsak a Rend központi zászlója, hanem a Hajdú-Bihar megyei vitézi zászló előtt tettek esküt a Szent Koronára.

A zászlónk szalagjának felirata - "Istennel a Hazáért!" - röviden szeretné kifejezni rendünk eszmeiségét, céljait:
Erkölcsi, történelmi, társadalmi követelményeknek megfelelni. Hazafiság, áldozatkészség családért, hazáért, nemzetért. Hagyományok megtartása, továbbadása. Fiatalok nemzeti öntudatra való nevelése. Keresztény erkölcsiség értéke, a szóbecsülete, mind-mind beletartozik abba, amit átvettünk Rendünk alapítójától, vitéz nagybányai Horthy Miklóstól.

Az újonnan esküt tevők belekerülhettek abba a négy világrészen működő történelmi Vitézi Rendbe, amelyet 1962-ben a Lovagrendek Nemzetközi Állandó Bizottsága elismert és a lovagrendek státusába emelt. Büszkén vállalhatják tagságukat abban az esetben, ha az első lépés megtétele után magukévá teszik Rendünk eszmeiségét, céljait.

Ezután Rendünk tagjain múlik, hogy tartalommal megtöltsék mindazt, ami a rendi tagsággal együtt jár. Nem elég az, hogy feltűzi jelvényét, használja a vitézi előnevet. Nem elég, hogy eleget tesz a szülői vagy nagyszülői kérésnek, hogy a nagyapa érdemei alapján jelentkezzen a Rendbe és más semmi. Nem elég, hogy előkeresték a családi iratokat, leporolták nagyapáik fényképeit, vállalni kell, hogy az azokon a fényképeken rájuk néző elődeikkel mindenkor, hozzájuk méltó utódként szembenézhessenek. Ők annak idején többségben az I. világháborúban kockáztatták életüket a hazáért, sokan meghaltak. A hazáért vívott harcokban szerzett érdemeik alapján avatták Őket vitézzé, az Ő emlékeiket kell megőriznünk.

Manapság nem a harcmezőkön születnek vitézek, az arra jogosultak várományosként kerülhetnek Rendünkbe. Az arra jogosultak ezután is kérhetik felvételüket.
Ma is kell ahhoz vitézség, hogy a fentebb említett céloknak, követelményeknek maradéktalanul eleget tehessünk. Ha ezeket új rendtársaink is teljesítik, akkor válnak igazán vitézzé,
"Istennel a Hazáért!"

v. Csizmadia József

 

Találkozás Kossuth Mária Sárával, Kossuth Lajos rokonával

Miskolcon jártam a napokban, amiben eddig semmi meglepő nem lenne, ha vendéglátóm - akit eddig nem ismertem - nem azzal fogadott volna, hogy gratulálok Debrecennek, a debrecenieknek és polgármesterüknek, Kósa Lajosnak. Jó érzés volt debreceniként hallani ezeket a szavakat.

A fenti dicsérő szavaknak a jelentőségét az növeli jobban, hogy mindezt a Kossuth család jelenleg is élő tagja, Kossuth Mária Sára néni mondta nekem, akinek Kossuth Lajos távoli nagybátyja volt. Polgármesterünk talán az unokája is lehetne. Sára néni pedig a Kossuth Sándor ezredes leánya, akit véletlenek összejátszása eredményeként kereshettem fel miskolci, gyönyörű helyen lévő családi házukban.

- Talán eddig nem derült ki, hogy a Vitézi Rend tagjaként kerestem meg vendéglátómat. Beszéljen arról, hogy vitézként hogyan élt édesapja. Beszéljen a Kossuth-családról. Minden érdekelt, amit Sára néni átélt, tudhat azokról a dolgokról.

Talán nem sértődik meg, ha leírom, hogy egy igen mozgékony, szellemileg friss, idősödő néni fogadott bennünket ízléses családi ház kristálytisztán tartott lakásában. Beszélgetés során szóba került a történelem. Volt itt szó az édesapjáról, az I. világháború derék katonájáról, a család benesi kitelepítéséről, Édesapja II. világháborús emlékeiről és az azt követő 3 és féléves hadifogságáról. Édesapja meghurcolásáról. A család dicsőséges és szomorú emlékeiről.

Az 1260-as évekig vezethető vissza a kossuthi családfa. A család Túrócz megyéből származik. Az 1700-as években a Kossuth testvérek egyike Zemplénben telepedett le. Ezen Zempléni ág szülötte volt Kossuth Lajos. A másik testvér a Gömöri ág - elnevezésük szerint - leszármazottja Sarolta néni. Nagyapja Kossuth István, aki a Gömöri ágon Tarnaalja mellett Méhi nevezetű faluban földbirtokos és járásbírósági tisztviselő volt. Édesapja vitéz Kossuth Sándor. Édesapja testvérbátyja vitéz Kossuth Ferenc, aki a Nemzeti Banknak volt ügyésze. Feri bácsi felesége báró vitéz Szurmai Edit. Szurmaiék Uzsoknál az I. világháborúban feltartóztatták az oroszokat, azért kapta a Mária Terézia-rendi kitüntetést és a bárói címet. Fiuk Kossuth Gábor jelenleg Amerikában él, akinél ma is ott van Kossuth Lajos pecsétgyűrűje.

 

- A másik Szurmai leány férje gróf Strom Marcell, aki a Nagyszombati hadtestnek volt a parancsnoka - meséli el nekem Sarolta néni. Visszakérdezek az édesapjára. - 1891-ben született Tornaalján, Rimaszombaton tett érettségi vizsgát 1909-ben, majd beiratkozott a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi fakultására. 1914. július 29-én vonult be a 10.tábori tüzérezredhez. Olasz front, Isonzó, Szerbia, zászlóssá előléptetik, Kárpátok lövészárkai . 1915-16 folyamán Bronz, Nagyezüst és kétszer kisezüst Vitézi érmek. Hadnagyi előléptetés. 1918-ban PiavénáI, 1919. júniusban a Sajó-völgyben harcol a betörő csehek ellen. Román fogság. 1926-ban Győrött kiváló eredménnyel. Főtiszti iskolát végez. 1936-37: törzstiszti tanfolyam. Az 1938. november 2-i első bécsi döntés visszaadta a magyarságnak a Felvidék déli, magyar lakta sávját. Mint őrnagy vonulhatott be szülőfalujába Tornaaljára, ahol hatalmas lelkesedéssel fogadták. Hegyi dandár tüzérségének létrehozása, 1941. október l-jével kinevezik az 1. Hegyi dandár tüzérparancsnokának. 1944. március 23-ától 1945. április végéig hadműveleti területen harcol. A Magyar Érdemrend Tiszti keresztjét kapja , a hadiszalagon kardokkal. A németektől II. osztályú Vaskereszt. Ezredessé léptetik elő. 1945 áprilisában orosz hadifogságba esett, ahonnan 1948. június 30-án jött haza.

Sarolta néni édesapja élettörténetét szinte csak szavakban, röviden meséli el. Hozzáteszi, hogy míg az édesapja fogságban volt 1945 májusában a Benes-dekrétummal kiutasították őket. "Édesanyám, a nővérem és én, meg a két pici baba 50 kg csomaggal el kellett hagyni Tornaalját." Minden vagyonukat otthagyni - beleértve a nagyapja által megszerzett birtokot is, akkor ráírták, hogy konfiskálva, jóvátételbe. Még a mai napig is kollektív bűnösök vagyunk. - Ez nekünk nagyon fájdalmas dolog. Nagyon jólesett volna, hogyha valaki csak annyit mond, hogy "Bocsánat", de nem mondták a mai napig sem.

Édesapját 1923-ban avatták vitézzé, nagyon büszkén viselte a nagyjelvényt mindenkor. A máramarosszigeti vitézi szervezetnek volt a vezetője. Évente tartottak vitézi bálokat Miskolcon az Avas Szálló Fehér termében. Budapesten a Vígadóban pedig Horthy rendezett bálokat. Az ország egyik legszebb rendezvénye volt ez, ahova minden vitéz rangi megkülönböztetés nélkül elmehetett, legyen közkatona vagy tábornok. A rendben nem volt köztük különbség.

Ötvöződik a sikeres katonai pálya a történelem sorsfordulóival, vitézség a hadifogsággal, micsoda végletek. És amikor testileg is legyengülve, 51 kilósan hazajött vitéz Kossuth Sándor a hadi fogságból, nyugdíjazták, nyugdíját megvonták és mint szőlőmunkás, meg útőrként folytatta az életét. De nem zúgolódott sohasem. Soha egy jajszót sem hallottam szüleim szájából. Nagyon tudták tartani magukat az akkori idős emberek. Valahogy megedzette őket az élet. 1962-ben hirtelen halt meg apu. A vitézi nagyjelvényt a temetése előtt a zsebébe dugtam. "Hadd legyen valami vele, ami a katonaságra, a hősiességre emlékeztet." Hogy ne úgy temessék el, mint volt útőr, szőlőmunkás. Ő eltett egy egyenruhát, de olyan váratlanul halt meg, hogy mi civilbe öltöztetve temettük el, és utána találtuk meg az egyenruhát. Verőcén temettük el, nagyon szép síremléket csináltattunk, de a vitézi előnév sajnos nincs ráírva, csak az, hogy Kossuth Sándor ezredes. Most utólag nővéremmel meg fogjuk próbálni, hogy még egy "kicsi betűkkel" odaírjuk, hogy vitéz meséli Sarolta néni.

Nem számítottam egy felhőtlen boldog beszélgetésre, de talán a vártnál is szomorúbbra sikerült. Mégis nagyon örülök, hogy beszélgethettem Kossuth Lajos rokonával, Sarolta nénivel. - A Vitézi Rend tagjaként bízom benne, hogy vitéz Kossuth Sándor ezredes várományosait, Sára nénit meg az Ő családját hamarosan rendtársaink között tudhatjuk. Vitézzé avathatják őket azzal a karddal, amivel annakidején Horthy Miklós sok ezer vitézt avatott. Tagjai lehetnek a négy kontinensen működő Vitézi Rendnek, amely a lovagrendek nemzetközi bizottsága által elismert és bejegyzett rend.

Rendünk célja az elődeink emlékének felkutatása, ápolása, a fiatalok hazaszeretetre nevelése. A magyar nemzeti értékek megőrzése és nemzeti morál helyreállítása.
Bármennyire is szomorú, de egy igaz magyar családi történetet hallottam, és az itt leírtak az elhangzottaknak csak töredéke.
Úgy gondolom, hogy - nagyon sok hasonló család történetét lehetne még feldolgozni, amit nagyon szeretnék megtenni, hogy más családokból is, az arra jogosultak jelentkezhessenek Rendünkbe.

Most utólag is szeretném megköszönni Sarolta néninek, hogy lehetőséget adott a találkozásunkra, további nagyon jó egészséget kívánok neki és családjának.

vitéz Csizmadia József

v. Csizmadi József székkapitány úr egy régebbi írását közöljük honlapunkon, mert nem mindenki olvasta a korábbi cikket, melyet a Debrecenben megjelenő „körkép” című társadalmi és kulturális hetilapban jelenített meg.
özv. Horthy Istvánnéval készített riportja szavai ma is aktuálisak, kommentárjai figyelemre méltóak. Kérjük tagtársainkat olvassák figyelemmel.


Horthy-évforuló
2002. szeptember 13.

Az ember életében adódnak események, melyek jelentőségét utólag tudja nagyra értékelni. Ilyen ünnepség volt Kenderesen, a Horthy család újratemetésének kilencedik évfordulójára rendezett megemlékezés is. Az ünnepség római katolikus szent misével kezdődött, majd a résztvevők átvonultak a református templomba, istentiszteletre. Mindkét szertartáson részt vett vitéz Horthy Istvánné, a kormányzó helyettes özvegye. A Horthy-kriptánál kopjafaavatásra és koszorúzásra került sor. Többen méltatták a kormányzó tevékenységét, a kenderesi emberekkel kialakított jó kapcsolatát. Előfordult - idézte az egyik felszólaló - , hogy a kormányzó úr a vasárnapi istentiszteletre elfelejtette magával vinni az énekeskönyvet, amit észrevett egy gyermek, odaadta a saját énekeskönyvét kölcsönbe. Az istentisztelet végén a kormányzó az énekeskönyvet pénzbe csomagolva adta vissza a gyermeknek, hogy azzal segítse családját. Ezek után máskor már szándékosan hagyta otthon csak azért, hogy másoknak is pénzbe csomagolva adhassa azt vissza. A történelemkönyvek az ilyen "apróságokat" nem jegyzik.

Az új Hajdú-Bihar megyei Vitézi zászlóra dedikált emlékszalagot kötött özv. Horthy Istvánné, és a koszorúzás előtt beszédet mondtak többen az újratemetés emlékére. Nem hiányzott ezekből a kormányzó tevékenységének méltatása. A beszédek lezárásaként Horthy Istvánné szólt az ünneplő közönséghez. Röviden beszélt, de amit mondott, mindenki számára tanulságos útravaló lehet, melyben türelemre intette' az ünnepség résztvevőit, mondván, nem kell siettetni az eseményeket. A koszorúzás után hosszú sorban álltak a résztvevők, akik szerettek volna pár szót váltani a Horthy család nagy tiszteletben álló tagjával. Sokan tartották kezükben az általa írt "Becsület és kötelesség" című könyvet, hogy dedikálja azt szerzője, gróf Edelsheim Gyulai Ilona, vitéz Horthy István kormányzóhelyettes özvegye, aki így foglalta össze s szedte csokorba a nekünk szánt mondanivalót:

«Mindenki gyorsan akar eredményeket elérni és végeredményben negyven év, nagyon-nagyon nehéz negyven év után ez mégiscsak egy lassú folyamat, s komoly türelemre van szükségünk, ám meg vagyok róla győződve, ha nem kritizáljuk egymást, ha nem nézünk vissza arra, ami rossz volt, csak előre gondolunk, és ha dolgozunk, előbb-utóbb elérjük, hogy béke és fellendülés legyen ebben az országban. Ha összefogunk. Felednünk kell már ezt a rossz múltat , a jó múltra emlékezzünk. A közelmúltban a Tudományos Akadémián egy megemlékezés során Horthy Miklósról már kicsit más hangnemben beszéltek, igaz, azt mondták, csupán arról volt szó, hogy amit apósom elért, az a véletlen műve volt. Lassan-lassan megváltoznak a vélemények, megtudják az emberek, hogy mi az igazság. Engem mindig megérintett, hogy milyen szeretettel volt Kenderesen, hogy milyen gazda volt, mennyire értett a gazdasághoz. A háború után hallottam egy közvetítést Kenderesről , kint Bajorországban. Nem mertem apósomékat behívni, mert féltem, hogy nagyon fájó lesz, amit mondanak, de sajnáltam utólag, hogy így tettem, mert két-három öreg parasztot hívtak oda Kenderesről, hogy mondják el a véleményüket, s valójában megható volt, mert azok mindig csak azt mondták, hogy régen bizony más volt minden.
A kormányzó úr azzal is nagy népszerűségre tett szert, hogy több alkalommal, amikor a temetőbe ment a családi sírokhoz, gyalog ment a temetőbe, ahol a kenderesi emberek már várták, és mindenkihez volt egy jó szava, megveregette az emberek vállát, megkérdezte a családját, függetlenül attól, hogy neki valóban súlyos gondok nyomták a vállát. Az anyósom annyira ismerte a családokat, hogy mindig tudta, hogy kinek a családjában van gond, baj. Nagyon-nagyon bámultam őket. Örömömre szolgál, hogy Kenderes nem hagyja el a lovakat sem, amit mutat a bemutató, s ez nekem is elégtétel, és tudom, hogy apósom nagyon örült volna neki. Együtt lovagoltunk mindig ki a gazdaságba. Sevillában található egy park, ahol komoly hagyományai vannak a kocsi fogatok bemutatójának. Nos, ott áll egy nagy szikla, arra az van írva: "Az az ország, mely a lovat elhagyja, azt az Isten is elhagyja". Sokszor jutott eszembe a mai nap folyamán, hogy Magyarország nem hagyja el a lovakat, lám Kenderes is megőrzi a lovakat.»

Vitéz Baranyi Mihály polgármester így értékelt: "Tizenkét éve, 1990 óta vagyok polgármester. A községben ez idő óta minden évben nemcsak az évforduló megünneplésével fejezi ki tiszteletét Kenderes, de tanúbizonyságot tesz tiszteletéről az év bármely napján. Kenderes méltán mondható jobboldali kötődésű településnek. Április 7-én, amikor az országgyűlési képviselőválasztások voltak, ránk is ragasztották a bélyeget, hogy markáns jobboldali település. Közölhetem bárkivel, hogy én magam erre büszke is vagyok."
Vitéz Horthy Miklós 1919-ben kifejtette, ne nézzünk hátra, fogjunk össze, legyünk együtt, építsük fel az országot. Unokája így fogalmazott az újratemetésen: "Akik tisztelték nagyapámat, azok most itt vannak, hát kérem őket, azoknak nyújtsanak kezet, akik most nincsenek itt, mert ellenkező véleményen vannak, hiszen csak együtt tudjuk ezt az országot felépíteni."

vitéz Csizmadia József